Jellegzetes magyar ételek és bográcsozás
Írta: admin - Dátum: 2011. február. 01. 10:48:57
A magyar konyha annak köszönheti nemzetközi elismertségét, hogy sosem volt kõbe vésve. Neves szakácsaink és lelkes háziasszonyaink keze között formálódik ma is, sikerrel és kreatÃv módon ötvözve, beolvasztva más nemzetek hagyományait.
Konyhánk különlegessége abban áll, hogy az alapoknál tér el az európai szakácsmûvészettõl. Egyedi, hogy sertészsÃrt használunk, és azt is sült, és nem préselt formában. A hagyma zsÃrban való megpirÃtása a kezdete sok-sok ételünknek, ehhez járul a finom pirospaprikával való megszórás - Ãgy keletkeznek sajátos receptjeink, a pörköltek, gulyások. Ezekbe és tokányainkba egy Európában ismeretlen tejterméket, a tejfölt keverjük.
De még a fõétel elõtt kiadós leveseket, tálalunk fel, melyeket páratlan változatosságban készÃtünk babból, káposztából, krumpliból, tésztából és zöldségekbõl, a zöldborsótól a karalábéig - ez is ismeretlen szokás határainkon kÃvül.
A gõzölgõ leves után édes tésztákkal lepjük meg a vendéget, gombóccal, csÃkkal, barátfülével; gyümölccsel, lekvárral, mákkal, dióval megtöltve-megszórva - újabb meglepetés az idegenek számára. A magyarok a tésztás ételeket hagyományosan hústalan (böjtös) fogásként tálalják, szemben a nagy tészta evõ nemzetek szokásaival.
Teljes hír
A magyar konyha annak köszönheti nemzetközi elismertségét, hogy sosem volt kõbe vésve. Neves szakácsaink és lelkes háziasszonyaink keze között formálódik ma is, sikerrel és kreatÃv módon ötvözve, beolvasztva más nemzetek hagyományait.
Konyhánk különlegessége abban áll, hogy az alapoknál tér el az európai szakácsmûvészettõl. Egyedi, hogy sertészsÃrt használunk, és azt is sült, és nem préselt formában. A hagyma zsÃrban való megpirÃtása a kezdete sok-sok ételünknek, ehhez járul a finom pirospaprikával való megszórás - Ãgy keletkeznek sajátos receptjeink, a pörköltek, gulyások. Ezekbe és tokányainkba egy Európában ismeretlen tejterméket, a tejfölt keverjük.
De még a fõétel étel elõtt kiadós leveseket, tálalunk fel, melyeket páratlan változatosságban készÃtünk babból, káposztából, krumpliból, tésztából és zöldségekbõl, a zöldborsótól a karalábéig - ez is ismeretlen szokás határainkon kÃvül.
A gõzölgõ leves után édes tésztákkal lepjük meg a vendéget, gombóccal, csÃkkal, barátfülével; gyümölccsel, lekvárral, mákkal, dióval megtöltve-megszórva - újabb meglepetés az idegenek számára. A magyarok a tésztás ételeket hagyományosan hústalan (böjtös) fogásként tálalják, szemben a nagy tészta evõ nemzetek szokásaival.
Számtalan fõzeléket ismerünk, olyan növényekbõl is, melyrõl a nemzetközi közfelfogás azt sem tudja, hogy ehetõ, ilyen pl. a tök. Leveseinket, fõzelékeinket rántással sûrÃtjük, ami teljesen egyedi hagyomány.
Gasztronómiánk különleges fejezete a szabad tûzön való fõzés, a bográcsozás. Bár nagy szakértelmet és felkészültséget kÃván, az eredmény semmihez sem hasonlÃtható finomság lesz. Számtalan, változatos egytálételünk bográcsban készült õsébõl vált kulináriánk oszlopos tagjává.
A XX. század végére elterjedt, hogy a magyar konyha egészségtelen, mert zsÃros, kalóriadús.
Aztán a XXI. században többen állÃtották, hogy a zsÃr egészségesebb, mint a hidrogénezett margarinok és olajok. Hogy mi, magyarok mit gondoljunk? Leginkább azt, hogy nem lehet egészségtelen egy olyan konyha, mely ennyiféle alapanyagot, konyhatechnikai eljárást, változatos Ãzeket, fûszereket, húsokat, zöldségeket, gyümölcsöket, tejterméket használ évszázadok óta. Ha arany középutat találunk, gasztronómiánk bármilyen kényes Ãzlésnek, gyomornak, igénynek meg tud felelni.
A bogrács használata a nomád lovas kultúrákhoz vezethetõ vissza.
A kora középkori Eurázsiát két különbözõ gasztronómiai részre lehet osztani. AmÃg Távol-kelttõl a Fekete-tengerig a fõzési-, úgy a Fekete-tengertõl nyugatra a sütési eljárások váltak uralkodóvá, miként az áldozati ételeiket is elkészÃtették. Eme két kultúra ma is befolyásolja a nemzetek konyháit. Jellemzõen keleten uralkodnak a különbözõ fõzési-, párolási,- pörkölési eljárások.
A szabadban való fõzéshez pedig a legegyértelmûbb eszköz a tûz fölé függeszthetõ üst.
A mai bogrács õse, a cserép üst a honfoglaló magyarokkal került a Kárpát-medencébe, mely a X-XIII. századi magyar fazekasság legjellemzõbb edénye. A készÃtés hagyományai a kazár kaganátushoz tartozó Don-vidéki szaltovo-majaki mûveltség területérõl származtathatóak. A régészeti leletek azt bizonyÃtják, hogy a magyarság egy tartós letelepedés irányába fejlõdött a Don-vidékén. Ezt támasztják alá bolgár-török jövevényszavaink is. UgyanÃgy a bogrács szavunk is oszmán-török eredetû (bakraç – rézüst) igaz ez az elnevezés csak az 1700-as években fordul elõ. A fémbogrács is a késõ középkorban jelenik meg, amikor a gazdaság, társadalom- és településszerkezet is az európai feudalizmus normái szerint alakulnak át. 1420-ból vannak Ãrásos adatok, hogy a vasüst a jobbágyház tartozéka.
Az öntöttvas bográcsok a 18. század közepétõl terjedtek el kiszorÃtva az addig használt rézüstöket.
Az árpád-kori cserépüstök alakját a használatuk szabta meg. A befelé szûkülõ fal azt a célt szolgálta, hogy a tûz ne égesse el a bográcsot tartó kötelet. Formájukat tekintve a késõbbi fõzõedények is eltérést mutatnak. Az Alföldön és a Dunántúlon a kihajló szélû, mély tál formájú ételfõzõ üstök terjedtek el, kivéve a Dunántúl déli részét, ahol a körte alakú -valószÃnûleg balkáni eredetû- rézbõl kalapált vasfazék volt a jellemzõ. Az erdélyi bográcsok majdnem félgömb alakúak.
A manapság használt ipari zománcozott vasbográcsok mellett kezdenek újra feltünedezni a hungarikumnak számÃtó rekonstruált cserépüstök is.